20!

Mielőtt nagyon belekezdenék szeretném megköszönni Áginak (igazából Agnieszka de azt nem tudom, hogyan becézik), Hangariinak, Jiraiya-channak és Reinek a rajzokat és a fotót! Nagyon tetszenek >w< 

No, akkor a mai napom. Ritka rossz egy nap volt. De kezdjük az elején. Reggel Enikő tanárnő ébresztett. (Szerencséje, hogy nem kapcsolta fel a villanyt :/ ) Ezt leszámítva szép napnak indult. Szép volt az idő is meg minden. De mivel én annyit se érek, hogy legyen egy jó napom... Mindig balszerencsés vagyok a szülinapjaimon. Idén elromlott a telefonom. Egyszerűen nem volt térerőm. SEnki nem tudott hívni és én se tudtam. Tegnap is ugyanez volt... Egyfolytában azon rágódom, hogy keresett-e valaki és ha igen akkor megharagudott-e rám mert nem vettem fel és nem is hívtam vissza ><
A nap nagy részét egyedül töltöttem. Szobatársam még kora délelőtt hazament. Én meg szerkesztettem... Néha kaptam egy hívást vagy sms-t.
ÁÁÁ!! Miért nem tudom a büdös elétben kiadni ami bánt vagy nyomaszt????!!!! Senki sem hallja, tudja, érzi, létja, hogy mennyire éget belül... hogy kiakarom adni de nem birom... belefájdul mindenem. Elszorul a torkom, a sírás kerülget mégsem tudok csak belül, belül... Az egyfolytában magamat szidó gondolatok amiktől képtelen vagyok szabadulni...
Iszonyatosan éget...
És nem csak ez...minden ami egész eddigi életemben felgyülemlett az most kiakar jönni...
Nem bírom normálisan leírni de még elmondani sem tudom...
Nem bírom már...gyűlölöm...
Nem kívánhatok, nem remélhetek, nem érdemlek semmit sem!! Mindig reménykedtem, aztán pofára estem. MEEEERT NEKEEEM NEM lehet!! Ki vagyok én? Csak egy kis eltaposható valami, ami annyit sem érdemel, hogy odafigyeljenek rá. Hiába szeretnék valamit... nekem azt nem lehet.
Ma is ahelyett, hogy reggel hazamentem volna...maradtam és reménykedtem, hogy valóra váljon a kívánságom... Nem történt meg... Elbasztam a nap nagy részét... bőgtem egy kört délelőtt és kora délután is többször... annyira ki voltam, hogy nem bírtam megszólalni, különben mégjobban előjött volna a sírhatnékom... Pedig nem volt nagy vagy bonyolult kívánság... Mégsem valósult meg.
Mert nekem nem lehet!...
Ilyenkor minden rossz eszembe jut... pl. hogy mik azok amikben csak nekem nem volt részem a környezetemből stb.
Már azt sem tudom minek kezdtem el írni ezt a bejegyzést. Agyilag rokkant vagyok, tudom -______-

Vajon lesz egyszer olyan szülinapom amin nem depizek be és azt mondhatom, hogy "ezért már érdemes volt". Vagy, hogy "milyen jó is volt az a nap"

Azonban gyenge és túl gyáva vagyok... Nem merem megkérdezni amit szeretnék. Túlságosan is félek a nemleges választól... Túl sokszor volt már benne részem...
Meg mindenkinek megvan a maga baja.. Miért foglalkozna épp az enyémmel?
Detty egyszer azt mondta, hogy a túl sok csalódás legyengíti az embert... rám ez 100%-osan igaz...

Rettenetesen fáj a mellkasom...igen még mindig... (több mint 1 éve már). De már tudom, hogy lelki okok miatt. És ha minden úgy lesz mint most akkor még jobban is fog :(

De sokszor gondolkoztam már azon, hogy de jó lenne ha olyan lennék aki bunkó, véghez tudja vinni amit akar, még ha keresztül is gázol másokon. Vajon az jobb lenne?
Persze tudom, hogy nem de nem szeretem azt amilyen vagyok... :( Állandóan kihasználnak és még sem tanulok belőle. Azzal hitetem magam, hogy ez most más lesz. Vagy ha meg sem köszönik és csak kritizának, hogy "Mé' így?"
Igyekeztem mindig segíteni ahol csak tudtam. De annyira belefáradtam...

...................... :(

De látszik, hogy alig alszom 2-3 órát :/

Istenem, bárcsak úgy tudnám kiadni magamból amit érzek, hogy tényleg úgy jöjjön le!

Megint elbuktam...

Nem tudom mihez kezdjek - hamis jó kedv

Megint nem tudok magammal mit kezdeni :/ Ide írom, hogy ne basszam el senki kedvét a faszságaimmal. Mert az. Gondolom. És igen! Megint sikerült annyira stresszelnem, idegeskednem, hogy szédülök és rosszul érzem magam. Csak gratulálni tudok magamnak amilyen idióta vagyok. Az elmúlt pár hétben nem voltam sehol sem valami aktív. Valószínűleg nem is leszek még egy ideig. Most tényleg nem érzem jól magam... Az esetek többségében igyekeztem nem előtérbe helyezni  a saját problémáimat. Hisz vannak akik rosszabb helyzetben vannak. Mindig igyekeztem elképzelni, hogy másoknak milyen lehet. Hogyan reagálnék ha velem történne meg. Megakartam érteni, hogy éreznek. Segíteni akartam. Megakartam hallgatni őket. Vagy megvígasztalni. Jobb kedvre deríteni. De teljesen elbuktam. Nem tudok vígasztalni, vagy tanácsot adni. Bármennyire szeretném is ez megvisel. Mindig eszembe jut "Hát  még erre sem vagyok képes?" 
Hogy is lehetnék mikor szinte egész eddigi életemben egyedül gubbasztottam a szobámban?
Több osztálytársam is megmondta, hogy a hugaim miatt nem hajlandóak átjönni hozzám. 
Mikor még általánosba jártam azt hittem akkor, hogy vannak barátaim. Eh... epic fail! Talán a "haver" kifejezés is erős volt rájuk. Csak addig voltam jó amíg nem találtak mást, utána már rám se hederítettek.
Első barátnőmet Izabellának hívták. Sokat játszottunk, együtt mentünk suliba stb. 3.-ban aztán elkezdett barátkozni egy Kitti nevű lánnyal. Nem sokkal később átállt az engem piszkálók körébe. Sokszor kicseszett velem, meg szekált.
Aztán össszebarátkoztam Anettel. Egy évvel később már Dórival lógott. Én pedig hála az új osztályösszeállításnak. Elkezdtem beszélgetni Szandrával. Szandra később megbukott. És inkább az új osztálytársaival volt. Aztán volt egy baráti kör amihez odacsapódtam de nem történt semmi csak álltam és hallgattam miről beszélgetnek. 
Azután, hogy elindult az A+, ami az animések új generációját hozta el. Grafikán kiderült, hogy Hajni is nézi az A+ sorozatait. Szóval nagyon jóban lettem vele. Aztán bemutatott Fruzsinak. Nagyon jól meg voltunk mi 3-an. Úgy éreztem ők igazán a barátaim. De minden jónak vége szakad. Elballagtam. Új suli, új környezet, távol tőlük. Egy évig tartottuk a kapcsolatot. De elegem lett abbol, hogy mindig én keresem őket, ők meg sosem keresnek engem. Kipróbáltam, hogy mi történik ha nem keresem őket. Keressenek ők engem! Mi lett belőle? Hát persze! Szartak rám magasról... Mi mást is várhattam volna, nem?
Közben a gimiben: Első évben nem voltak barátaim. Koliban volt akivel jóban voltam de nem nagyon beszélgettem senkivel, míg egy szobába nem kerültem Nikivel a 2. félév folyamán. 
Elsőben megbuktattak fizikából. Egész nyáron tanultam. A pótvizsgán összebarátkoztam Verával. Következő évben egymás mellé ültünk, sokat beszélgettünk, elkisértem büfébe meg a szokásos dolgok. Közben voltak akik a 4 év során szarrá szekíroztak... egyik legdúrvább ebből a padfírkálás 2.-ban és a tavalyi laptop lopás aminek szemtanúja voltam. = azt ordíbálták rám, hogy laptop tolvaly...-.- (ezért van az, hogy goronbán viselkedek azzal aki azzal poénkodik, hogy lopjunk le valamit valahonnan)
Verával való barátság 1 tanévig működött. Mikor átmentünk a Bókayba, már alig beszélt hozzám. Vikiékkel lógott. De ebben az évben barakkán megismertem Kikit <3 Az eddig leírtak közül ő az egyetlen akivel még mindig barátok vagyunk <3 Ichirinnel is itt ismerkedtem meg. Vicces, hogy előző évben vele leveleztem az egyik padon de nem tudtam, hogy ki volt XD
Ichirinnel való barátság addig tartott amíg el nem ballagtunk. Aztán róla sem tudtam semmit. 
12.-ben nagyon sok mindenkit ismertem meg. Ildi, Bogi, Kanga, Viki, Dóri, a folyamatosan bővülő Heta csapatot. Egyik szomszédos városból Lettit és Kago-t.  DA-ról: Jolica, Rosett-chan, Rebi-sama, Vam, Ayochan, Wallaby, és még nagyon sok mindenkit >w< Talán még sosem voltam ennyire boldog mint akkor. 
És már egy év eltelt azóta O.O Úgy éreztem, hogy végre megtaláltam a helyem ahol jól érzem magam! Hogy ez igaz-e abban elbizonytalanodtam... Hogy is mondjam. Sokukat nagyon megszerettem. Nagyon szeretek velük beszélgetni, hülyülni (már amennyire én tudok...) 
De egyre jobban azt érzem, hogy már nem kellek, felesleges vagyok, nem vagyok fontos nekik mint barát... Vannak akikkel nagyon jóba lettem de eléggé eltávolódtunk... Nem merem felhívni őket, nem merek írni sem. Nem tudom mit mondhatnék... Szánalmas vagyok és gyáva... Mert nem tudom nekik elmondani, hogy hogyan érzek vagy mit gondolok...


Jövöhéten con... olvastam 1-2 bejegyzésben, hogy vannak akik vegyes érzelmekkel várják vagy épp nem várják. Valahogy én is így vagyok ezzel... pedig régen ilyentályt már alig fértem a bőrőmbe...
Még nem vagyok kész a ruháimmal sem...


Az elmúlt pár héten, hogy ne kelljen olyan sokat gondolkoznom illetve, hogy ne rágódjak dolgokon, amikor csak tehettem animét néztem. Végig is néztem párat... Némelyik sorozat nézése közben nagyon izgatott lettem és jó kedvem volt tőle. De kérdés, hogy ez mennyire igazi? Mert csak addig volt jó kedvem míg néztem ^^""""""
Ezzel egy időben újból előjött a tömeg iszonyom és emberfélelmem... legfőképpen a zsúfolt járatokon és tereken. 
Nem egyszer előfordult, hogy jópár ember fejét belevertem volna a falba. Minden idegesít (utazásnál).  Meg, hogy szétverném, kinyírnám az embereket. De csak gondolatban. Nem szándékozom a valóságban is megcsinálni ^^"""""" Nem tudom, hogy ez már súlyosnak számit-e vagy sem..


Márti (nővérem) mondta, hogy majd a közeljövőben menjek el bőrgyógyászhoz megnézettetni a szemölcsöt a hátamon mert szerinte a furán néz ki. Kicsit rám hozta  a frászt. Remélem nem lesz semmi gond vele. Nem akarom, hogy elrákosodjon vagy valami O.O
Érzem érik az a sebészet ><