Miért mindig az a vége, hogy egy sötét sarokban gubbasztok? Mikor létrehoztam ezt blogot nem az volt a szándékom, hogy ilyes és ehez hasonlókat írjak....mégis mindig ez a vége... Olyan antiszociális vagyok...Képtelen vagyok a másokkal való kommunikációra. Ha sikerül az is olyan összefüggéstelen. Sokszor előfordúlt, hogy elolvastam valaki bejegyzését még sem tudtam rá mit írni. Nem tudom mit tudnék mondani, miről tudnék beszélgetni másokkal...álltalában ülök/állok és nem mondok semmit. Bár ha megszólalok se hallják meg olyan halk vagyok.
Az a baj velem, hogy nem tudom kiadni magamból azt ami bánt. Egyszerűen képtelen vagyok. Elnémulok, vagy a leglényegtelenebb dolgok jutnak csak eszembe...
Pedig magamban....tudom. Inkább gyötröm magam vele, nem hagy nyugodni. Annyire felhergelem magam, hogy valamilyen ki jön valamilyen formában. Először idegbeteg lettem...elkezdtem minden apróságon felhúzni magam, olyankor nagyon bunkó és elviselhetetlen vagyok (tényleg!). Néha ha nagyon ideges voltam, nehezebben vettem levegőt. Aztán elkezdett fájni a mellkasom (ennek is már féléve). Ez is szintet lépett múlthéten hétfőn (nov.29). Valami eszembe jutott aminek nem kellett volna... Akkor kezdődött amikor Ildivel és Jakoval a Váci utcában sétáltunk. Elkezdett fájni a mellkasom, később a hátam is egy ponton. Felértünk Ildiékhez, már az egész hátam fájt a gerincem mentén és abból ágazott szét. De ez még nem volt vészes ahhoz képest ahogy a koliban fájt. Visszaértem a koliba. Leültem az asztalomhoz, hogy megegyem az ebédemet de alig ment le pár falat a torkomon mert már az is fájt, hogy lenyeltem a falatot. Egyik szobatársam tanácsára lefeküdtem az ágyamra de alig bírtam már lefeküdni is. S csak nagyon aprókat tudtam lélegezni. Kaptam fájdalomcsillapítót de annak is idő kellett, hogy hasson. Még soha életemben nem volt ilyen. Ez azok közé tartozik amit nem kívánok senkinek ><
Pár éve úgy érzem, hogy 2 személyiségem van...Sokszor van úgy, hogy olyanokat gondolok amit nem akarok, rosszat akarok másoknak... PEDIG NEM AKOROK! Egyre többször mondok olyanokat amivel a frászt hozom a másikra...Egyre többször van az, hogy úgy érzem nem vagyok már agyilag ép...
2 éve komolyan elkezdtem írigykedni másokra. Miért jön nekik össze ami nekem nem? Pedig sokat dolgoztam érte. Hogyhogy úgy kapták meg, hogy nem tettek érte semmit? stb
...ez nem normális...
Majdnem mindennapos, hogy kijön rajtam az a fajta depressziós hangulat, hogy jelentéktelen senki vagyok, akit sosem vesznek észre, kersztűlgázolnak rajta, aki nem kell seninek, senkit nem érdekel, hogy mi van vele él-e egyáltalán, gyenge, tehetségtelen, életre képtelen (mondták már rám)
De kinek is kell az olyan aki mindig olyan savanyú képet vág, hogy az embert elkapja a hányinger ha ránéz....
Kinek kell az olyan aki nem képes a másokkal kommunikálni? Ki nem tudja kifejezni a gondolatait, érzéseit?
.................A belső hangom mindig azt mondja, hogy senkinek sem vagy fontos pedig tudom, hogy nem így van. Senkit nem érdekelsz, pedig vannak olyanok akiket igen. Tudom, hogy van még sem tudom felfogni ilyenkor...
A suliban is általában egyedül vagyok. Ugyan szünetekben néha összefutok Jakoval. A suli...nem megy jól de megfogadtam, hogy nem adom fel. Az első dolgozataim nagyon rosszul sikerültek...aztán...a következők is....nem akarok megbukni pedig közel vagyok hozzá....alig bírok koncentrálni....ha valamit sikerül megjegyeznem azt se tudom alkalmazni.....
...............
Még egy jó ok az elkeseredéshez, hogy csak azért mert nem volt még barátom és nem beszélek pasikról ezért a környezetem sokszor lezbinek néz...Pedig nagyon nem vagyok az....Szeretnék barátot de ez is egy olyan dolog amiben sosem lesz részem....nincs az a srác akit érdekelne egy olyan rondaság mint én....
...Annyiminden van még ami bánt de képtelen vagyok többet írni............