Szóval végignéztem azokat a conos képeket amiken szerepelek. És megint csak azt tapasztaltam, hogy még mindig nem tudok mosolyogni... Annyira szeretnék tiszta szívből mosolyogni! Rámosolyogni a világra. Szeretnék boldog lenni... Nagyon sokszor előfordult, hogy fénykép készítésnél, hogy mondták, hogy mosolyogjak. Én úgy is tettem...legalábbis azt hittem. De a szám ahelyett, hogy felfelé görbült volna csak még jobban lefelé konyult. Annyira lehangol, hogy szinte nincs egyetlen normális képem. De nem is mondhatnám, hogy boldog vagyok csak néha van pár percnyi bezsongás mikor olyan zenét hallok amit szeretek vagy épp el vagyok a képzelt világomban.
Szerettem volna írni egy beszámolót a hétvégémről de előbb vége lett a jokedvemnek mint ahogy megírhattam volna. Hála hugicáimnak. Mindennaposak az összezördülések, a kölcsönös menj el a jó büdös francba dolgok stb. Elismerem, hogy nem egyszer én voltam a hunyó, hamar felkapom a vizet de már nem bírom őket elviselni. Idegrendszerileg teljesen topa vagyok. Minden egyes nap történik vmi (sokszor több dolog is) amiből mindig én jövök ki rosszul. És mindig én gubbasztok a szobám sarkában fullasztani az egereket (mert az már nem itatás). Amik történnek azok már nem nevezhető egyszerű civakodásnak hanem valami magasabb (rosszabb) szintűnek. Nem tudok velük mit csinálni. Nővérem a megmondhatója, hogy milyen sokszor próbáltunk velük beszélni de mindhiába. Látszólag úgy tűnt mintha megértették volna de párperccel később az ellenkezőjét bizonyították be. Már az sem működik, hogy végy néhány nagy levegőt... Szinte mindig rohannak anyuhoz árulkodni ha történik valami. -> Anyu ordibál -> megint kapom a lebaszást (mint egész eddigi életemben)
Én nagyon ritkán mondom el, hogy hugaim mit csináltak mert fölösleges. Úgyis csak még jobban fel menne bennem a pumpa -__- Anyu meg sem hallgat ha ilyenekről próbálok beszélni vele, hogy csináljon velük valamit. Úgy tesz mintha nem hallaná, vagy elkezdi, hogy elege van ebből, világgá megy stb. És nin semmi megoldva.
Munka helyemen is áll a bál. Egyre jobban utálom. Olyanokért is lebasznak amikről nem is én tehetek (elsősorban ideggyógyászat) Q____Q De a betegek a legrosszabbak. Legtöbbjük egy utolsó szakadt utcasarki szajhának gondolnak és sokszor úgy is beszélnek velem... Emellett sok mindent alapból a szivemre veszek. Pedig kolléganőm is mondja, hogy ne törődjek vele de egyszerűen nem megy...
Haza megyek tök K.O.-n és történnek khm...a "szép" dolgok... De ugye mindig én vagyok a hibás^^ szóval...
Már nem telik el úgy nap, hogy képzeletben nem döfném magamba a nagy kést vagy akasztanám fel magam. A valóságban nem szándékozom ilyen dolgokat tenni csak nem bírom... Azt akarom, hogy vége legyen ennek az egésznek... Addig míg beszámítható vagyok. Egyre többször vesztem el a normális ítélőképességemet. Sokszor mikor idegességemben és tehetetlenségemben nekiesek verni (bár ők az erősebbek fizikailag is és én maradok alul) hugaimat úgy érzem mintha állat lennék... Hírtelen felforr bennem valami és úgy cselekszem. De én nem akarok úgy viselkedni...
S tudom, hogy beteg vagyok... Már akkor mondták mikor még fele ilyen rosszul voltam.
Végül néhány kép, hogy milyen hülye pofákat vágtam mosoly címszó alatt:
